Az este, amikor a Badacsony közelebb került hozzám

Vannak balatoni esték, amelyeknek akkor még nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget. Jólesik a társaság, finom a vacsora, ízlik a bor, aztán hazamegyünk. Csak évekkel később vesszük észre, hogy valójában ott kezdődött valami. Nekem egy ilyen estét Badacsonyörs adott.

A nyarat éppen Balatonalmádiban töltöttem az Öreg-hegyen. Reggelente innen néztük a Balatont, számunkra ez volt „a világ legszebb panorámája”. Vannak olyan balatoni napok, amikor nem strandolni vágyik az ember. Inkább csendre. Egy olyan programra, amiért tenni is kell egy kicsit, mint amikor valaki hegyet mászik: nem a fáradtságért, hanem a kilátásért. Ezért este úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk egy ismerős borászhoz Badacsonyörsre.

Nem sejtettem, hogy ugyanazon a napon egy másik Öreg-hegyre is feljutok – és hogy ez az este egészen másként marad meg bennem, mint bármelyik másik balatoni emlék.

Az út már önmagában kaland volt. Egy keskeny erdei úton haladtunk felfelé. Olyan szűk volt, hogy végig csak reméltük: nem jön velünk szembe senki, mert két autó biztosan nem fért volna el egymás mellett.

Aztán egyszer csak megérkeztünk. Pont naplementére. A teraszról a Badacsony lankáira lehetett látni. A háttérben a Csík Zenekar szólt. A kemencéből friss vacsora illata szállt, a család pedig éppen egy borkóstoló vendégeit fogadta. Mégis jutott idejük arra is, hogy bennünket is leültessenek, beszélgessenek velünk, és megmutassák, mivel foglalkoznak.

A vacsora nagy része helyi termelőktől érkezett. Szürkemarha-szalámi, sajtok, házi finomságok kerültek az asztalra. A szóda régi, vastag falú üvegekben érkezett, a borok pedig sorban követték egymást. Mind közül egy maradt meg bennem igazán: az ottani szürkebarát.

Azon az estén éreztem először, hogy egy pohár bor az egész tájat képes magában hordozni. A hegyet, a vulkanikus talajt, a szőlőtőkéket, az évjáratot. A család munkáját, a türelmet, az áldozatot és azt a tudást, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik tovább.

Hazafelé már nem ugyanazzal a szemmel néztem a Balatont. 

Akkor még csak sejtettem, hogy évekkel később a szakdolgozatomat Badacsonyról írom majd. Azt sem tudtam még, hogy egyszer egy FolkBalaton című sorozat első részén dolgozom.

Azóta, amikor Badacsony neve szóba kerül, nem először a tanúhegy jut eszembe. Hanem egy nyári este. Egy hosszú erdei út. A Csík Zenekar dallama. És persze az a pohár Szürkebarát, amelyet azóta sem tudok úgy meginni, hogy ne jusson eszembe az az este.

Csak évekkel később jutott eszembe, hogy azon a napon valójában két Öreg-hegy között jártam. Az egyiken elkezdődött a nap Balatonalmádiban, a másikon ért véget Badacsonyörsön.